483 George Street
Sydney NSW 2000
Útvonaltervező →

A sydney-i tömegközlekedést röviden úgy tudnám összefoglalni, hogy drága, de legalább szar.

Ma a város déli részére kellett visszavinnem a buzikaravánt. Konkrétan ide:

És innen szerettem volna eljutni a központba, ami a Google Maps szerint autóval 30 perc, tömegközlekedéssel 81.

A gyakorlatban pedig több, mint két óra volt. Mivel abszolút nincs sem kitáblázva a megálló, sem egy normális állomáslista nincs kifüggesztve. Úgyhogy interneten próbáltam kiböngészni, hogy mikor hol kéne lennem. Le is töltöttem két appot (az itteni méregdrága mobilnettel) abból a hétből (!!!), ami a közlekedési társaság hivatalos honlapján fel van tűntetve, mint potenciális segédeszköz.

Aztán kiálltam az út szélére és vártam. Jött is a busz, de nem igazán akart lassítani, aztán eszembe jutott, hogy valahol olvastam, hogy integetni kell ahhoz, hogy megálljon. Az tehát nem elég egyértelmű, hogy ott állsz a kitikkadva a buszmegállóban a tűző napon (a buszmegálló egy darab tábla), feltétlenül integetni is kell, hogy megálljon.

A felszállás után aztán vagy van készpénzed és veszel jegyet a sofőrnél, vagy nincs és akkor peched van. A harmadik opció az úgynevezett OPAL-kártya, amire töltögetni kell a pénzt. Ezt mindig le kell pittyenteni, amikor felszállsz és megint le kell pittyenteni, amikor leszállsz, különben számláz tovább, mint a bolond. Ez nagyjából úgy működik, mint Brisbane-ben, azt pedig Unyáék egész jól leírták.

Ha sikerült lestoppolni a buszt, akkor már félig kerek a világ, mert legalább nem kapsz gutaütést a napon, sőt általában jól fel is tekerik a klímát, hogy biztosan odafagyjon a megizzadt segged az üléshez. Elindul a busz és várnád, hogy valahol majd kiírják a következő állomást. Vagy legalább a buszsofőr bemondja ausztrál angolsággal, amit vagy megértesz, vagy nem. De sajnos nem ez a helyzet. A busz megy, az emberek jeleznek, pittyentenek, leszállnak, mások integetnek, pittyentenek, aztán felszállnak. És általában minden megállóban áll a busz vagy másfél-két percet, mert a felszálló emberek kérdezgetik, hogy merre is megy most ez a járat pontosan? A megállóban ugyanis a menetrendnek csak egy rövidített verziója van kifüggesztve, amin csak pár főbb állomást tűntetnek fel. A buszon pedig a hangosbemondóban vagy krikett, vagy rögbi közvetítés megy.

Ha esetleg nem sikerült volna időben leszállnod, mert ugye fogalmad sem volt, hogy éppen merre jár a busz, akkor átsétálsz az út másik oldalára, aszalodsz a napon újabb hosszú perceket, felszállsz, pittyentesz, majd nagyon-nagyon szugerálod, hogy mikor is kell leszállni. Jó esetben újra pittyentesz a leszállásnál, rosszabb esetben majd a végállomáson pittyent helyetted a rendszer és felszámolnak vagy 5 dollárt.

Érdeklődtem a helyieknél, hogy ez a rendszer szerintük jó-e így, mert ugye Európa fejlett országaiban ilyet valamelyik hendikeppes gyerekekkel foglalkozó óvoda nagycsoportosai is össze tudnak rakni, de az legalábbis biztos, hogy jó érzésű közlekedésmérnökök ilyet nem engednek ki a kezük közül. Az Aussie-k szerint viszont ez tök jól van így, mert legalább beszélgetnek az emberek egymással. Én mondjuk bazmegeltem a megállóban a többieknek, de tény és való, hogy nem is vagyok helyi.

Ma egyébként közel 20 dollárt pittyentgettem el, pedig nem is tömegközlekedtem sokat. Ehhez mondjuk hozzá tartozik, hogy ha már az elejétől lett volna OPAL-kártyám, akkor megállt volna maximum 15 dollárnál, de ilyet az állomásokon, a jegyautomatáknál és a buszsofőröknél nem, csak a trafikokban lehet kapni, amelyek azonban sosem az állomás területén, hanem attól jó messze találhatóak meg. Logikus, nem?